Alekszej Tolsztoj: Márton lúdja
Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fiam és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
–– Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fiúknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom magamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.
Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért megjutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
–– Köszönöm, de hát feleségem, két fiam és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. Az a kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fiúnak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.
A libák és a róka
Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
"Ez igen! - gondolta a róka. - Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket".
Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben összebújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
- Hogyisne! - mondta a róka. - Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
- Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
- Arról lehet beszélni - mondta kegyesen a róka. - Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
- Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
- Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen azt tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.
Az aranylúd
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember és három fia. A legfiatalabbikról mindenki azt gondolta, hogy bolond, és ezért mindig gúnyolták. Úgy hívták őt, hogy Balga.
Egy nap a legidősebb fiú elment az erdőbe tüzelőnek való fáért. Édesanyja csomagolt neki az útra egy darab pástétomot és egy üveg bort. Amint a fiú beért az erdőbe, találkozott egy öregemberrel, aki így szólt hozzá:
- Adj’isten, fiam. Nagyon éhes vagyok és szomjas, adjál nekem egy darab pástétomot, és egy korty bort, kérlek!
- Adjak neked húst és bort? – kérdezte csodálkozva a fiú. –Hiszen ha adok, nekem alig marad belőle! – azzal elment, és otthagyta az öreget.
Mikor azonban nekilátott fát vágni, nem telt el sok idő, és csúnyán megsértette a kezét. Nem tehetett mást, mint hazament, hogy bekötözze a sebét.
Másnap a középső fiú indult fáért az erdőbe. Az anyja neki is csomagolt pástétomot és bort. Ő is találkozott az öreggel, aki enni és inni kért tőle, de a középső fiú sem adott neki semmit.
– Dehogy adok – mondta a fiú. – Minél többet eszel és iszol, annál kevesebb marad nekem. Eridj az utamból! – A fiú továbbment, hogy nekilásson a dolgának. De alighogy belekezdett a favágásba, úgy megütötte a lábát, hogy neki is haza kellett mennie dolgavégezetlenül.
Ekkor a legkisebb fiú odalépett az apjához, és arra kérte, hogy ezúttal ő mehessen el az erdőbe.
- Még a testvéreid is megsérültek, pedig ők értenek a favágáshoz. Jobb lesz, ha itthon maradsz, mert te semmit sem értesz hozzá –mondta az apja.
De Balga addig-addig erősködött, míg végül az apja beleegyezett, hogy elmenjen az erdőbe. „Majd tanul a saját kárán!”- gondolta magában.
Balgának is adott útravalót az anyja: száraz kenyeret és savanyú sört.
Amint a fiú beért az erdőbe, útjába került az öregember, aki tőle is kért egy kis húst és egy kis bort.
- Nekem csak száraz kenyerem és savanyú söröm van – mondta Balga -, de ha megfelel, akkor szívesen adok belőle, és megehetjük együtt.
Le is ültek, és nekiláttak falatozni. Ám amint a fiú elővette a száraz kenyeret, az pástétommá változott, a savanyú sörből pedig finom bor lett. Miután jót ettek-ittak, az öreg így szólt a fiúhoz:
- Amiért ilyen jó szíved van, és hajlandó voltál megosztani velem ételed-italod, cserébe én is adok neked valamit. Amott áll egy öreg fa, vágd ki, és találni fogsz valamit a gyökerénél. Az öreg ezután elköszönt, és elment.
Balga úgy is tett, ahogy az öreg mondta, kivágta a fát, a gyökerénél talált egy üreget, az üregben pedig egy ludat, aminek a tolla színaranyból volt.
Balga fogta a libát, és elindult vele hazafelé. Útközben megállt egy fogadónál, hogy ott töltse az éjszakát. A kocsmárosnak volt három lánya, és mikor megpillantották az aranytollú libát, alig várták, hogy közelebbről is megcsodálhassák a pompás madarat, és szerettek volna megkaparintani legalább egy farktollat is belőle.
Alig várták, hogy Balga elaludjon, a legidősebb lány máris odament a libához. Megragadta a szárnyait, ám abban a pillanatban hozzáragadt, olyan erősen, hogy sehogy sem bírta levenni róla a kezét. Jött a középső lány is, hogy tollat lopjon, de amint hozzáért a nővéréhez, ő is oda ragadt. Ekkor érkezett a legfiatalabb lány. A testvérei hiába figyelmeztették, hogy ne jöjjön közelebb, ő is odalépett, és abban a pillanatban, hogy hozzáért a testvéréhez, többé ő se szabadult, mintha csak ragasztóba nyúlt volna.
Másnap Balga fogta a madarat, a hóna alá kapta, és folytatta az útját hazafelé. Mit sem törődött a három lánnyal, akik a nyomában siettek, mert bizony továbbra is szorosan oda voltak tapadva az állathoz. Így akár akarták, akár nem, Balgával kellett tartaniuk.
Mikor a fiú, mögötte a lányokkal, egy mezőn haladt át, megpillantotta őket egy plébános, aki így kiáltott fel:
- Nem szégyelli magát ez a három lány, hogy így futnak egy fiú után!
Odasietett hozzájuk, megfogta a legfiatalabb lány kezét, hogy elhúzza onnan. Balszerencséjére, mert ő is hozzájuk ragadt.
Ekkor látta meg őket a pap segédje, aki utánuk kiáltott:
- Hová-hová plébános úr?! Ma még lesz egy keresztelő a templomban!
A segéd szaladt utánuk, megfogta a plébánost, ám ekkor ő is csapdába esett, és kénytelen volt követni a többieket.
Ahogy így mendegélt a „kis csapat”, szembejött velük két megtermett legény. A plébánosnak több se kellett, teli torokból kiáltva kérte őket, hogy segítsenek neki. Na, aztán ezt hiába kérte, mert amint a két legény megfogta őket, már oda is ragadtak, és immáron Balga mögött már heten voltak összeragadva.
Balga azonban gondolt egyet. Úgy érezte, hogy még nem látott eleget a világból, és ha már úgyis úton van, előbb szétnéz, mielőtt hazamenne. Hamarosan eljutott egy városba, ahol egy király uralkodott. Ennek a királynak volt egy lánya, aki annyira rosszkedvű és komoly volt, hogy még soha senki nem bírta megnevettetni. Ezért a király kihirdette, hogy ahhoz adja feleségül, aki képes őt megnevettetni. Mikor Balga ezt megtudta, a királylány elé ment az aranylúddal, és mind a hét emberrel, aki hozzá volt ragadva. A királylány amint meglátta őket, ahogy egymás sarkán lépkednek összetapadva, olyan nevetésben tört ki, hogy alig bírta abbahagyni.
A király ígéretéhez híven férjül adta lányát Balgához, aki megörökölte a királyságot is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
És mi történt az aranylúddal? Arról bizony sosem hallottam többé!
+1 Mese, történet a felnőtteknek
Végezetül, aki csak részleteiben ismerné, annak megmutatom a klasszikus Ludas Matyit, Fazekas Mihály tollából.
Egy kicsit nehéz olvasni a régies nyelvezet miatt, de számomra pont ez teszi érdekessé.
Fazekas Mihály: Lúdas Matyi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése