Egy óvónő átlagos hétköznapja

Hadd meséljem el, hogyan élek meg én egy napot az óvodában. Ha kíváncsi vagy, olvass tovább!

---

Szól a telefon, pedig még csak most fordítom a kulcsot a zárban. Ebédlemondás, reggel hatkor. Rendben. Dokumentálom, átöltözöm, kinyitom a hátsó helyiségeket.

Még egy telefon. A kolléganőm, beteg lett. A váltótársam, tehát ez azt jelenti, hogy egész nap bent kell ma lennem a csoportomban, és kit tudja, talán holnap is, vagy, amíg meg nem gyógyul. Telefon a főnökömnek, beosztás közös újragondolása.

Leülhetek, még nem jött meg az első gyerek. Átnézem, mi az, amit ma csinálni fogok, és azt is, hogy az elkövetkezendő napokban mit csinálna a kolléganőm, hiszen az ő tisztjét is el kell látnom a csoportmunkával kapcsolatban.

Ahogy elkezdhetnék tervezni, megjön az első gyerek, majd sorban a többi. 

Hét óra, megérkeztek a délelőttös kolléganők. Gyors egyeztetés, kinek, hogy jó az új beosztás, majd az egyes csoportokhoz tartozó gyerekek elmennek a saját csoportjukba, végül csak mi maradunk.

Á, megérkezett Krisztike… minden reggel olyan erősen sír, hogy megfájdul a fülünk, meg sem nyugszik, csak, ha a plédjével betakargatjuk, az ölünkben sokáig nyugtatjuk… Megjött a dajka néni is, ő veszi át ezt a feladatot, amíg én a többi gyereknek adok játékötletet.

Előkészítjük a reggelit, hát persze rajzolok neked traktort, jaj, de akkor már nekem is, közben hátul két fiú összeveszik egy műanyag T-rexen.

Dajka néni rajzol traktort, én elmegyek T-rex-et keresni, karámot építeni.

Baluka nem akar reggelizni.

Két szülő a közelgő kirándulásról érdeklődik, egy harmadik egy szintén sírós gyereket hoz be. Dajka néni vállalja a sírós gyerek megnyugtatását, nekem a szülőkkel kell egy percig foglalkoznom…

Megérkeztek, elkezdődik a nap. Játékot ajánlok, terv szerint, de legtöbbször inkább kedv szerint.
Foglalkozást tartok, majd mindennapos tornát. Egyéni fejlesztést tartanék az asztalnál, ami iránt tuti, hogy legalább két másik gyerek is érdeklődik, így újabb mikrocsoportos, játszós foglalkozás lesz… De most sajátos igény alapján.
Mire elérkezik a tíz óra, már leizzadtam.

Kimegyünk az udvarra. Hol a másik cipőm? Nem tudom felhúzni a nadrágomat! Kifordítanád a kabátom? Nekem NEM KELL PISILNIIIIII!

Kiértünk. Piros motort szeretnék. Leteríted a rajzasztalt? Megtanítasz ugrókötelezni? Beveri a fejét. Elfogyott az aszfaltkréta. Most kell pisilni.

Ebéd előtt ugyanez az öltözködési mizéria, ebédnél két gyerek megetetése, átlag három átöltöztetés, majd alvásnál lenyugvás. Végre át tudom nézni a heti tervemet. De nem! Még nem készítettem elő az eszközöket a holnapi foglalkozásra, ezen kívül a buszt is meg kell rendelnem.

Megebédelek, rendelek buszt, virágokat vagdosok a holnapi környezethez.

A gyerekek lassan ébredeznek, uzsonna, majd délutáni műszak: melyik gyereknek, milyen napja volt, ki pisilt be alvásnál, ki nem evett a levesből, kinek a ruháját tette a dajka néni a szárítóra.

Megjön a zeneovis néni, listát elő, ki, melyik kurzusra, mikor megy. Kettő gyereket már hazavittek, egy a mosdóban… Nem, egyet vittek haza, egy zeneovira, egy a mosdóban…

Alighogy leapadt a gyereklétszám, és egy kis nyugi lett, előveszem a kivágott virágokat, hogy a lányokkal kidekoráljuk. De nem! Most jött a kosárlabdát tartó néni, hogy a jövő heti foglalkozás elmarad, tehát most tartaná meg a kosárlabdát. Ja, hogy a Valika zeneoviban van? De attól még elvinné a Barnust, meg a Zolikát.

Rendben, lista ellenőrizve.

Két gyereket megint hazavittek. Jön Barnus apukája. De hát ma nincs is kosárovi… Elnézést kérek, most jött a kosárlabdás néni, ki is írta a faliújságra.

Barni apu el, jön a hölgy a rendőrségtől, a jövő hét után rendőrautót is hoznának a rendezvényre. Tessék megkeresni az óvodavezetőt.

Jön egy karbantartó, hol talál egy kalapácsot, mert ezt a képet éppen most szeretné felszögelni a folyosón.

Adok neki kalapácsot, közben rajzolok még két traktort, aztán szépen, lassan elfogynak…

Én pedig bezárom a csoportszobát, és elindulok haza, az újabb műszakba.

Szeretek óvónéni lenni! :)

Délutáni külön foglalkozások, a gyerek szemszögéből

Számtalan véleményt lehet olvasni különböző fórumokon arról, hogy érdemes-e különórákra íratni óvodás gyermekünket. Sok neves szakember nyilatkozott már arról a tévében, újságokban, és lépten-nyomon belebotlunk a kérdésbe: mit fejlesszünk külön a gyermekünknél, mi az, amire a legjobban szüksége lehet. És a legfontosabb: jó-e, ha ennyire leterheljük?

---

Nos, mindenki a saját gyerekét ismeri a legjobban, és mindenkinek szíve joga, hogy ez a gyerek a legjobbat kapja mindenből. Nem is kívánok hát bővebben belemerülni a témába egyenlőre, hanem egy fontos dologra szeretném felhívni a figyelmeteket, kedves Szülők, ez pedig a gyermek szemszöge.

Hadd illusztráljam mindezt egy kitalált, de valós elemekkel átszőtt történettel.

Gyermekünk, Joci, 4,5 éves, középső csoportba jár. Nagyon szeret oviba járni, sok kis barátja van, akikkel intenzíven igényli az együttlétet, mivel nincs testvére.

Szülei ezt bölcsen észreveszik, hétvégenként a kérdéses gyerekek szüleivel összejőve járnak Joci kedvében. Ezeken a játszós alkalmakon aztán hangosan viháncolnak, kergetik egymást a fiúk, problémáik is akadnak, amiket megbeszélnek, játszanak, szóval amolyan „fiúsan” elvannak.

Azonban erre a tanévkezdésre ez a kapcsolat háttérbe szorul, a gyakori hangos gyermeki szócsaták, játék közbeni tettlegesség miatt a szülők úgy gondolják, hogy Jocit ideje más irányba terelni: délutánra heti kétszer karatéra íratják be.

De Joci már jár angolra, a mama kedvéért, és logopédiai fejlesztésre is hetente egyszer délelőttönként, logopédusi javaslatra.

Joci egész napja rohanással telik az óvodában. Sietni kell az öltözéssel, sietni a mosdóban, sietni, hogy legyen idő az udvaron játszani… Aztán, mire előkészülhetnének kis barátaival a játékhoz, irány a logopédiai fejlesztés...

Utána ebéd, alvás, közben pedig valódi problémáiról csak pár szót váltott barátaival, mert nem voltak megfelelőek a körülmények. Ismerjük ezt, igaz?...
Délután aztán irány a külön fejlesztés, de ekkor Joci már frusztrált kissé, hiszen ő csak játszani szeretett volna.

És telnek a hetek… Nincs idő egymással lenni kis barátaival, el is távolodnak egymástól. A karate pompásan megy, angolul nagyon jól visszaad mondatokat, amiket elvárnak tőle. Míg a „teszteken” jól szerepel, Joci máskülönben búskomorrá, kedvetlenné válik. Ha játszani hívják, alig van kedve részt venni. Orvosilag rendben, ezt több szakember is megerősíti. De valami még sincs rendben…

 Az óvónéni szemével...

Sok gyerek a számára túl sok kötöttség hatására először túlteljesítéssel, majd teljesítménycsökkenéssel, degradálással reagál.

Saját gyermekünk személyiségét, határait ismerve, és a gyermeket is bevonva kell megbeszélnünk, melyik szakkör, délutáni foglalkozás mellett döntünk.
És ami a történetben a legfontosabb: a gyerek véleményére is számítanunk kell, nem biztos, hogy jó ötlet egyből a saját fejünk után menni ezekben a kérdésekben sem.

Jól dönteni

Valahol olvastam, hogy  minden gyerek tehetséges valamiben, csak nem biztos, hogy nála megtalálták már azt a dolgot, amiben bizonyíthat.
Ha a Ti gyermeketek kiemelkedően tehetséges a mozgásban, pompásan énekel, jó a ritmusérzéke, vagy szépen rajzol, tehetsége megéri az esélyt a kibontakoztatásra.

De mérlegelni minden esetben kell.

Néhány szempont a mérlegeléshez, döntéshez:

 

• Emberileg, szakmailag milyen az oktató?  Nézzetek utána végzettségének, szakmai életútjának. Kérdezzetek meg már hozzá járó gyerekeket, családokat. (Ez sokszor arról is könnyen lemérhető, ahogy a gyerekek viszonyulnak hozzá.)

•  Gyermeketek életkorának megfelelő-e, ha most elkezd valamilyen különórára járni?

• Van-e kedve a gyermeknek ahhoz hosszú távon, hogy akár más elfoglaltságait háttérbe szorítsa a kedvelt hobbi érdekében?

• Biztosítani tudjátok-e számára a szükséges eszközöket, a későbbiekben is? (drágább labda, táncruhák, furulya vásárlása)

• Szándékában áll-e komolyan folytatni később ezt a tevékenységet?

• Megvannak hozzá a testi adottságai, hogy később is folytatni tudja? (pl. balett-alkat)

• A kevesebb több.  

•  A jól megválasztott hobbi felnőtt életére is komoly kihatással lehet, járjatok el körültekintően! 

Mi lehet a megoldás?

Bizonyára kitaláltátok, kedves Olvasóim, miért írtam le bejegyzésem elején azt a kis történetet. Ma már minden neveléssel foglalkozó intézményben igény van külön foglalkozásokra, ami alapvetően egy jó, hasznos dolog. De, mint mindenben, ebben is jó szemmel tartani a mértékletesség elvét, mert a legjobb szülői szándék is a visszájára fordulhat.

Legközelebb megírom Nektek, milyen érzés ugyanezt a foglalkozásdömpinget megélni felnőttként, az óvodában.

Ági óvónéni