Mikulás az oviban
Eltelt hát a kiscsoportosaink első ovis Mikulás-ünnepélye. Igazi csoda volt!
A várakozás, csodavárás öröme áramlott be a szobába már reggeltől. A választott játékok szinte mindegyikében előjött a Mikulás-motívum, és először szokatlanul élénkek, majd elcsendesedőek lettek a gyerekek a játékfolyamban.
Megérkezett... A szőnyegen körbeülve vártuk őt.
Csillogó szemek, félénk mosolyok a Mikulás felé, majd jelentkeztek az első bátor felszólalók... Ketten levelet, rajzot is készítettek a Mikulásnak, és hatalmas mosoly kíséretében adták át a Nagyszakállúnak...
Egy kislány megfogta a kezemet, és hozzám -az egyik bizalomszemélyhez- közeledett, de ugyanakkor láttam rajta, hogy a titokzatos látogató is nagyon érdekli őt.
Végül erőt vett magán, és szégyenlősen odament ő is.
Vártuk, hogy többen el fognak szontyolodni, sírdogálni, megijedni... De semmi!
Mosolyogva, illetve szájtátva figyelték az eseményeket.
Mosolyogva, illetve szájtátva figyelték az eseményeket.
Egyesével küldtük a gyerekeket a Mikuláshoz (egy apuka volt beöltözve, akit nem ismerhetnek), aki mindegyikhez szólt egy jó szót, és külön pluszpontot érdemel tőlünk a vicces megjegyzésekért.
A csomag maga volt a csoda: ezt az egyik anyuka intézte, de olyan gondossággal, hogy még hóemberes, vagy Mikulásos fafigurák, hűtőmágnesek is kerültek a csomagba a magvak, gyümölcs, szaloncukor mellé.
Aztán a Mikulás elmagyarázta a gyerekeknek, pontosan melyik utcán parkolt le a szánnal, és a rénszarvasokkal... hát, olyan kerek szemeket is rég láttunk!
És ezt még lehetett fokozni. A színvonalas ajándékok átadása után még sorra került egy-egy szem szaloncukor a Mikulás kalapjából, amit már mi, óvónénik osztottunk ki, majd a Mikulás lassan elment.
De a csoda nálunk maradt!
A gyümölcsöt csendes áhitat közepette fogyasztották el a gyerekek.
De ez sem akármilyen gyümölcs volt. Azt szerettem volna, ha minden gyereknek tapadna ehhez a naphoz valami személyes, hosszan tartó élménye, így azt mondtam a gyerekeknek, hogy amit esznek, az tulajdonképpen varázsmandarin. Aki megkóstolja, abból egész következő évben jó gyerek válik.
Ez az ötletem olyannyira bevált, hogy az a kislány, aki az összes általunk ismert trükk ellenére még csak a kezébe sem vett soha mandarint, megevett két gerezdet...
De a többiek sem szégyenkezhettek.
Az ezután következő játékfolyam is nagyon érdekesen alakult. Szeretem figyelni az egyéni játékválasztásokat, nagyon sokat meg lehet tudni egy gyerekről ezek alapján. De a legfőbb ok, amiért szeretem, az, hogy olyan önfeledten csinálják!
Vonatot építettek a székekből. Először csak 4-5 gyerek, utána gyakorlatilag az egész csoport. Ekkor már szükség volt a finom közbelépésemre. (Szokásalakítás: hogyan kell biztonságosan vinni a széket? Nem, ne tedd rá a másik gyerek lábára. Építsünk két vonatot, úgy mindenki befér, aki szeretne, és így tovább...)
A vonat a Mikuláshoz indult, ezt kihasználva pedig rögtönzött dramatikus foglalkozást kezdeményezve, magam is beültem utasként az egyik vonatba. Az összes eddig megtanult mondókánk, versünk a felszínre kerülhetett, és remekül éreztük közben magunkat.
Ezek után nem csoda, ha minden gyerek úgy dőlt az ágyba lefekvésnél, mint egy zsák szalma...
Én pedig gondolkodásba kezdtem a csodáról.
