A kis gyufaárus lány

Luca-nap - szokások és hiedelmek

Kevés olyan jeles napunk van, amelyhez annyi hiedelem és szokás fűződne, mint Luca napjához (December 13.).

 A Luca név jelentése latinul fényhozó, azt jelenti hajnalban született. 

A Gergely-naptár életbe lépése előtt ez a nap volt a téli napforduló, a világosság kezdete, az év legrövidebb napja és leghosszabb éjszakája, vagyis gonoszjáró nap. Úgy tartották egykor, hogy ezen a napon különösen a boszorkányok rontása ellen kell védekezni, és ez a gonosz hatalmának megtörésére irányuló varázscselekmények napja is egyben. Néhol ezért fokhagymával rajzoltak keresztet az ólak ajtajára, máshol az állatok fejét kenték be vele és hamut szórtak az istálló elé. Lefekvés előtt pedig az emberek is lenyeltek néhány gerezd fokhagymát. 

Mikulás az oviban- azaz a csoda

Mikulás az oviban

Eltelt hát a kiscsoportosaink első ovis Mikulás-ünnepélye. Igazi csoda volt!

A várakozás, csodavárás öröme áramlott be a szobába már reggeltől. A választott játékok szinte mindegyikében előjött a Mikulás-motívum, és először szokatlanul élénkek, majd elcsendesedőek lettek a gyerekek a játékfolyamban.

Megérkezett... A szőnyegen körbeülve vártuk őt.

Csillogó szemek, félénk mosolyok a Mikulás felé, majd jelentkeztek az első bátor felszólalók... Ketten levelet, rajzot is készítettek a Mikulásnak, és hatalmas mosoly kíséretében adták át a Nagyszakállúnak...

Egy kislány megfogta a kezemet, és hozzám -az egyik bizalomszemélyhez- közeledett, de ugyanakkor láttam rajta, hogy a titokzatos látogató is nagyon érdekli őt.

Végül erőt vett magán, és szégyenlősen odament ő is.

Vártuk, hogy többen el fognak szontyolodni, sírdogálni, megijedni... De semmi!
Mosolyogva, illetve szájtátva figyelték az eseményeket.

Egyesével küldtük a gyerekeket a Mikuláshoz (egy apuka volt beöltözve, akit nem ismerhetnek), aki mindegyikhez szólt egy jó szót, és külön pluszpontot érdemel tőlünk a vicces megjegyzésekért.

A csomag maga volt a csoda: ezt az egyik anyuka intézte, de olyan gondossággal, hogy még hóemberes, vagy Mikulásos fafigurák, hűtőmágnesek is kerültek a csomagba a magvak, gyümölcs, szaloncukor mellé.

Aztán a Mikulás elmagyarázta a gyerekeknek, pontosan melyik utcán parkolt le a szánnal, és a rénszarvasokkal... hát, olyan kerek szemeket is rég láttunk!

És ezt még lehetett fokozni. A színvonalas ajándékok átadása után még sorra került egy-egy szem  szaloncukor a Mikulás kalapjából, amit már mi, óvónénik osztottunk ki, majd a Mikulás lassan elment.

De a csoda nálunk maradt!

A gyümölcsöt csendes áhitat közepette fogyasztották el a gyerekek.

 De ez sem akármilyen gyümölcs volt. Azt szerettem volna, ha minden gyereknek tapadna ehhez a naphoz valami személyes, hosszan tartó élménye, így azt mondtam a gyerekeknek, hogy amit esznek, az tulajdonképpen varázsmandarin. Aki megkóstolja, abból egész következő évben jó gyerek válik.

Ez az ötletem olyannyira bevált, hogy az a kislány, aki az összes általunk ismert trükk ellenére még csak a kezébe sem vett soha mandarint, megevett két gerezdet...

De a többiek sem szégyenkezhettek.

Az ezután következő játékfolyam is nagyon érdekesen alakult. Szeretem figyelni az egyéni játékválasztásokat, nagyon sokat meg lehet tudni egy gyerekről ezek alapján. De a legfőbb ok, amiért szeretem, az, hogy olyan önfeledten csinálják!

Vonatot építettek a székekből. Először csak 4-5 gyerek, utána gyakorlatilag az egész csoport. Ekkor már szükség volt a finom közbelépésemre. (Szokásalakítás: hogyan kell biztonságosan vinni a széket? Nem, ne tedd rá a másik gyerek lábára. Építsünk két vonatot, úgy mindenki befér, aki szeretne, és így tovább...)

A vonat a Mikuláshoz indult, ezt kihasználva pedig rögtönzött dramatikus foglalkozást kezdeményezve, magam is beültem utasként az egyik vonatba. Az összes eddig megtanult mondókánk, versünk a felszínre kerülhetett, és remekül éreztük közben magunkat.

Ezek után nem csoda, ha minden gyerek úgy dőlt az ágyba lefekvésnél, mint egy zsák szalma...

Én pedig gondolkodásba kezdtem a csodáról.

Szent Márton, a segítő legendája, mesei formában

Élt egyszer, réges-régen Pannóniában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a hadseregbe katonának. Szolgálata során gyakran kilovagolt, sokféle emberrel találkozott. Az egyiknek nem volt mit ennie, a másiknak nem volt mit a lábára húznia, a harmadiknak nem volt hol aludnia. Márton segített, akinek tudott.

Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem meztelen koldussal találkozott; didergett, vacogott szegény a nagy hidegben. Márton nagyon megsajnálta, s mert jó szíve volt, saját köpönyegének felét adta a koldusnak, hogy ne fázzon. A többi katona bezzeg csúfolta is érte: „- Nézd, még képes szétvágni ezt a szép köpenyt! Magad is koldusbotra jutsz, meglásd!”

---

Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Lefeküdt, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:

- Márton, te jó ember vagy, látom. Élj segítve, cselekedj jót, és beveszlek az én seregembe. Gyógyíts betegeket, segíts a rászorulókon jó szívvel.

Másnap reggel Márton felkelt, és elgondolkozott.

- Hogyan is segíthetnék még többet az embereken?

Kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Elment vándorolni, közben adományokat gyűjtött, és gyógyította a szegényeket.

         Ahogy vándorolt, mindenhol megszerették. Aztán egyszer Franciahonban, ahol egy hatalmas templom is állt, amit Apátságnak hívtak, eléállt néhány ember, és az egyikük azt mondta:

- Márton, te olyan jó ember vagy. Legyél az apátság vezetője, a püspök, szép, aranyos ruhában járnál, és még több embernek segíthetnél.

Márton azonban szerette egyszerű életét, és nem akart püspök lenni. Elszaladt az emberek elől, és gondolkozott, hová bújjon el, hogy ne találják meg.

Hirtelen meglátott egy libacsapatot.

- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.

De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:

- Mi ez a nagy gágogás? Nézzük meg!

Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:

-  Éljen a püspök! Éljen az új püspökünk!

Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.

Márton, belenyugodva, hogy püspökké kell válnia, még nagyon sok emberen segített. Ő lett a világ legjóságosabb püspöke, és boldogan élt, amíg meg nem halt.