Mikulás az oviban- azaz a csoda

Mikulás az oviban

Eltelt hát a kiscsoportosaink első ovis Mikulás-ünnepélye. Igazi csoda volt!

A várakozás, csodavárás öröme áramlott be a szobába már reggeltől. A választott játékok szinte mindegyikében előjött a Mikulás-motívum, és először szokatlanul élénkek, majd elcsendesedőek lettek a gyerekek a játékfolyamban.

Megérkezett... A szőnyegen körbeülve vártuk őt.

Csillogó szemek, félénk mosolyok a Mikulás felé, majd jelentkeztek az első bátor felszólalók... Ketten levelet, rajzot is készítettek a Mikulásnak, és hatalmas mosoly kíséretében adták át a Nagyszakállúnak...

Egy kislány megfogta a kezemet, és hozzám -az egyik bizalomszemélyhez- közeledett, de ugyanakkor láttam rajta, hogy a titokzatos látogató is nagyon érdekli őt.

Végül erőt vett magán, és szégyenlősen odament ő is.

Vártuk, hogy többen el fognak szontyolodni, sírdogálni, megijedni... De semmi!
Mosolyogva, illetve szájtátva figyelték az eseményeket.

Egyesével küldtük a gyerekeket a Mikuláshoz (egy apuka volt beöltözve, akit nem ismerhetnek), aki mindegyikhez szólt egy jó szót, és külön pluszpontot érdemel tőlünk a vicces megjegyzésekért.

A csomag maga volt a csoda: ezt az egyik anyuka intézte, de olyan gondossággal, hogy még hóemberes, vagy Mikulásos fafigurák, hűtőmágnesek is kerültek a csomagba a magvak, gyümölcs, szaloncukor mellé.

Aztán a Mikulás elmagyarázta a gyerekeknek, pontosan melyik utcán parkolt le a szánnal, és a rénszarvasokkal... hát, olyan kerek szemeket is rég láttunk!

És ezt még lehetett fokozni. A színvonalas ajándékok átadása után még sorra került egy-egy szem  szaloncukor a Mikulás kalapjából, amit már mi, óvónénik osztottunk ki, majd a Mikulás lassan elment.

De a csoda nálunk maradt!

A gyümölcsöt csendes áhitat közepette fogyasztották el a gyerekek.

 De ez sem akármilyen gyümölcs volt. Azt szerettem volna, ha minden gyereknek tapadna ehhez a naphoz valami személyes, hosszan tartó élménye, így azt mondtam a gyerekeknek, hogy amit esznek, az tulajdonképpen varázsmandarin. Aki megkóstolja, abból egész következő évben jó gyerek válik.

Ez az ötletem olyannyira bevált, hogy az a kislány, aki az összes általunk ismert trükk ellenére még csak a kezébe sem vett soha mandarint, megevett két gerezdet...

De a többiek sem szégyenkezhettek.

Az ezután következő játékfolyam is nagyon érdekesen alakult. Szeretem figyelni az egyéni játékválasztásokat, nagyon sokat meg lehet tudni egy gyerekről ezek alapján. De a legfőbb ok, amiért szeretem, az, hogy olyan önfeledten csinálják!

Vonatot építettek a székekből. Először csak 4-5 gyerek, utána gyakorlatilag az egész csoport. Ekkor már szükség volt a finom közbelépésemre. (Szokásalakítás: hogyan kell biztonságosan vinni a széket? Nem, ne tedd rá a másik gyerek lábára. Építsünk két vonatot, úgy mindenki befér, aki szeretne, és így tovább...)

A vonat a Mikuláshoz indult, ezt kihasználva pedig rögtönzött dramatikus foglalkozást kezdeményezve, magam is beültem utasként az egyik vonatba. Az összes eddig megtanult mondókánk, versünk a felszínre kerülhetett, és remekül éreztük közben magunkat.

Ezek után nem csoda, ha minden gyerek úgy dőlt az ágyba lefekvésnél, mint egy zsák szalma...

Én pedig gondolkodásba kezdtem a csodáról.

Egy ok, amiért nem látjuk a csodát

Minden nap csodákkal van tele. Ez közhely, de hát, ahogy a mondás tartja, úgy szép az élet, ha zajlik. A legszívesebben az aktív, történésekben gazdag napjainkra emlékszünk visszanézve a múltba, és azoknak a napoknak minden nehézsége később nosztalgikusan megszépül emlékeinkben.

A csoda meglátásának képessége nehéz egy, két lábbal a realitás talaján álló szülőnek. De nagyon sokszor nehéz a játékosabb lelkű felnőtteknek is, hiszen a mi világunkban annyi minden szabályozóeszköz van, ami megnehezíti, hogy elengedjük magunkat: dolgozni kell menni, nem szabad elkésni a nagynak a suliból, négyre a nagyihoz kell érnünk...

Ilyenkor pedig, valljuk be, a legtürelmesebb ember számára is bosszantó tud lenni, mikor a csemete a legnagyobb hajrá közepette eltántoríthatatlanul ugrándozik a pocsolyában, eldobálja a sapkáját öltözködés közben, vagy éppen a szupermarket közepén kezd hangos visításba.

A gyerekeknek pedig mintha külön érzékük lenne az ilyen pillanatok végtelenné tételéhez... Van néhány tippem, hogyan oldjuk meg pozitív nevelő hatással a helyzetet.

A 3-6 éves kor a csodák ideje. Amikor „minden minden lehet”, élnek a tárgyak, és minden az embertől függ, mert az ember (és különösen a felnőtt ember) mindenható. A gyerekek számára rengeteg olyan dolog van a felnőttek világában, ami érthetetlen, megfoghatatlan, pl. a pénz, az elvont fogalmak, a világ sokszínűsége.

A gyerek számára a felnőtt óriási kinccsel bír: mindent tud, és mindent elér, amit szeretne. Apa a legnehezebb dolgokat is fel tudja emelni, a nagypapa minden befőttesüvegről le képes tekerni a tetőt,  a nagymama csodás dolgokat főz… És ismerik a világ összes kérdésére a választ, és tudják, miért repül a repülőgép, és miért van az a szép felhő az égen…

Ezért szeretnének a gyerekek felnőttek lenni. Hogy megértsék a csodákat. De sajnos, az a tapasztalat, hogy mire megértik, felnőnek…

A gyermeki gondolkodás

Nézzük meg, mi táplálja ezt az óriási igényüket a csodák iránt!

A gyerekek gondolkozásmódja óvodáskorban egész más, mint a felnőtteké, náluk a fantáziavilág, és a valóság teljesen vagy részben összemosódhat.

Különösen 5-6 éves kor körül a gyereknek igen élénk a fantáziájuk, ami erősen áthatja a mindennapjaikat, és sokszor az egészen apró cselekvésmomentumokat ruházza fel különleges jelentőséggel.

A velük megtörtént, vagy általuk vágyott, vagy félt eseményeket egybesűrítik fantáziaképeikben, ezt nevezik a pszichológusok szinkretikus sémának, és sokszor ezek kibogozhatatlanul összekeverednek.

Minden gyereknek van visszatérő vágyálma (ahogy minden felnőttnek is), ami ezekben a fantáziaképekben valamilyen formában visszaköszönhet.

 Többek között ezért van az, hogy a gyerekek még könnyebben meglátják a csodát, a felnőttek számára kevéssé fontos dologban is.

 

A gyerekek érzelmi élete emellett nehezen kiegyensúlyozható, és rendkívül hangsúlyos az életükben.

Ahogy mi, felnőttek képesek vagyunk késleltetni vágyainkat, a gyerek erre nem, vagy csak sokkal korlátozottabb mértékben képes. Feltűnően érzelemvezéreltek az első életévekben, és érzelmeik erős hullámokban érkeznek. Ezért képesek nagyon nehezen kivárni, mire délután lesz, és cukorkát/vágyott dolgot kapnak, illetve ezért nem kérdeznek, hanem ütnek, már, aki olyan.

A gyerekek képtelenek egyszerre több szempontot figyelembe venni. Egyszerre egy szemszögből nézik a dolgokat, ez a centrálás. Ezért van az, hogy hiába próbálkozunk az észérvekkel, amikor a gyerek éppen érzelmileg zilált állapotban van. Csak a saját nézőpontját látja meg. Ha lenyugszik, képes megérteni a miénket, de a kettő egyszerre nem megy.
Teljesen bele tudnak merülni a saját kis világukba, és nehéz kibillenteni őket onnan.

Az időmértékük sem hasonló a miénkhez: "cselekvési sorokban" gondolkoznak, nem eltelt időben. "Mi a sorrend?" vagy: "Még hányat kell aludni?" - kérdezik. Kézzelfogható dolgokkal, nem elvont fogalmakkal tapasztalják meg az eltelt időt.

Még egy fontos dolog: mindenre magyarázatot keresnek. Amire nem kapnak, arra minden esetben kitalálnak saját maguk egyet.

Belső képalkotás

A csodának táptalajt ad a felnőtt. Varázslatos meséket mond, csuda, hihetetlen dolgokat, amelyek a gyermeki gondolatokban hihetővé válnak, hiszen ők így értik meg a világot.

 Belső képekkel.

 Először mozgásos, majd képi, később pedig elvont képekkel, amelyek szorosan egymáshoz kapcsolódnak, és fokozatosan felépítik a gyermek világképét, saját realitását.

Minden gyerek számára vannak csodás dolgok ezen a világon, talán ez az, amit mi, felnőttek már elfelejtettünk. A csodákat elsődlegesen a belső képeik alapján élik meg, ilyen a Jézuska esete is, hiszen sohasem látták, mégis tudják, hiszik, hogy létezik.

A csodához szükséges nyugalom

Van egy mondat a fejemben, ami talán meglepő lehet: a csoda is stresszel jár!
A gyerekeknek még nincs annyi stresszkezelő módszerük, mint a felnőtteknek, ők nem tudják annyiféle módon kifejezni magukat, így ennek az egyetlen biztos módja a játék.

Nagyon fontos, és nem győzzük mi, gyerekekkel foglalkozó szakemberek hangsúlyozni, hogy hagyjuk gyereknek lenni a gyerekeket. Ha érdekes dolgokat zagyválnak össze, jegyezzük fel, de semmiképpen ne akadályozzuk meg abban őket, hogy megéljék vágyaikat, feldolgozzák feszültségeiket a játékban. A játék nyugalma szent!

Ugyanilyen sérthetetlen a megismerés iránti vágyuk. Ha pocsolyában akarnak ugrándozni, adjunk rájuk gumicsizmát!

Tippek arra, hogy megőrizzék szívükben a csodát:

- Hagyjuk, hogy megéljék! – Magunk is ettünk homokot, megcsiklandoztuk az aranyhalat, néztünk madárfiókákat… Legyünk türelemmel. Sajnos, elmúlik…

- Ne kezeljük őket felnőttként - fogadjuk el, hogy másképp gondolkoznak. Ne javítsuk ki, ha „aranyköpéseket” mondanak. Van, amit rájuk lehet hagyni, úgyis rájönnek előbb-utóbb a titkok nyitjára.

- Ne kezdjük el őket idejekorán felvilágosítani - néhány dolog sokkal izgalmasabb, ha titokzatos marad. Azzal, ha a gyereknek a Jézuskát, Mikulást, de még a testvérkék születését is teljesen kézzel foghatóvá tesszük, éppen annak a lehetőségét vesszük el tőlük, hogy maguk megalkossák a belső képeiket a dolgokról.

- Adjunk időt és lehetőséget a feldolgozásra - ha gyermekünk kapott egy élményt, ne vigyük rögtön a következőre (lásd ovis Mikulás, majd délután a bevásárlóközponti…), hanem lehetőség szerint engedjük, hogy kijátssza, feldolgozza, elmesélje azt, ami vele megtörtént.

Nektek milyen csodás történeteitek vannak?

Ágica néni