Öltöztetni 20 gyereket... avagy miért (nem) mentünk ki az udvarra?

A téli felöltözöm-időszakban folyamatosan visszatérő problémaként ötlik fel a szülőktől a mindennapos levegőztetés kérdése. 

Voltunk-e kint ma? Nem? Az baj. Igen? Az baj. 

Határozottság, következetesség!

Avagy: a nyúl viszi a vadászpuskát?

November, december... Nem csak a karácsonyi készülődés, Mikulás (tájékoztató a gyermekek fejlődéséről, fejlesztési javaslat, fejlesztési tervek leadása, beutalóküldés, különböző mérések, értékelések...) ideje van itt, hanem a fogadóóráké is.
Ilyenkor tudunk a szülőkkel olyan kérdéseket is megbeszélni, amelyeket a gyerek feje fölött, vagy a délelőtti-délutáni rohanás alkalmával nem tudunk napirendre keríteni.

Visszatérő problémákról szóló cikkel találkoztam a minap, amelyek - sajnos - nálunk is aktuálisak, pedig nagyon egyszerű megoldásaik vannak.

A szülők részére annyi önsegítő könyv, tréner, tanfolyam, segítség áll rendelkezésre, mint égen a csillag, de sokan mégsem tudják, mihez kezdjenek hisztis, önfejű, vagy éppen nem túl kezdeményező gyermekükkel, és - hála az égnek - tőlünk is.

Elsőként a problémák gyökerét szoktuk felkutatni, ez pedig sokszor a szülői határozottság, következetesség hiánya a családi nevelésben. 
A másik a rendszeresség, a szertartások hiánya, de erről majd később.
Az óvóképzőn ezt a két szót: HATÁROZOTTSÁG, KÖVETKEZETESSÉG (igen, így, kiabálva, nagybetűvel), elsőnként tanítják meg a hallgatóknak.
Persze, sosem megy könnyen, de a kulcsszó ez.
Ez az, amit a rengeteg tréning, tanácsadás, stb. ellenére a mai szülők mintha kezdenének elfelejteni.

Ezt kell tudni egy gyereknek, és egy felnőttnek

 Több, óvónénik által üzemeltetett oldalt is olvasok. Az egyiken néhány éve keletkezett egy bejegyzés, ami még ma is aktuális, és szívemből szól a kiscsoportos gyerekek óvodai életével kapcsolatban. Mindenkinek érdemes elolvasni, ezért beemelem.

"A minap a barátnőm megkérdezte, mit kell tudni egy gyereknek, mire óvodába kerül. A színeket? Számolni tízig? Tanítson-e neki verseket, énekeket, vagy inkább ne, nehogy előnyben legyen?

Röhögtem. (Vagyunk olyan viszonyban, hogy tudtam, nem sértődik meg.)

Azután röhögtem még egy kicsit.

Végül összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam hasznos választ adni neki. Mivel most kiscsoportom volt, és úgy néz ki, szeptembertől megint az lesz (ne is kérdezzétek...), van pár dolog, ami eszembe jutott.

---

Délutáni külön foglalkozások, a gyerek szemszögéből

Számtalan véleményt lehet olvasni különböző fórumokon arról, hogy érdemes-e különórákra íratni óvodás gyermekünket. Sok neves szakember nyilatkozott már arról a tévében, újságokban, és lépten-nyomon belebotlunk a kérdésbe: mit fejlesszünk külön a gyermekünknél, mi az, amire a legjobban szüksége lehet. És a legfontosabb: jó-e, ha ennyire leterheljük?

---

Nos, mindenki a saját gyerekét ismeri a legjobban, és mindenkinek szíve joga, hogy ez a gyerek a legjobbat kapja mindenből. Nem is kívánok hát bővebben belemerülni a témába egyenlőre, hanem egy fontos dologra szeretném felhívni a figyelmeteket, kedves Szülők, ez pedig a gyermek szemszöge.

Hadd illusztráljam mindezt egy kitalált, de valós elemekkel átszőtt történettel.

Gyermekünk, Joci, 4,5 éves, középső csoportba jár. Nagyon szeret oviba járni, sok kis barátja van, akikkel intenzíven igényli az együttlétet, mivel nincs testvére.

Szülei ezt bölcsen észreveszik, hétvégenként a kérdéses gyerekek szüleivel összejőve járnak Joci kedvében. Ezeken a játszós alkalmakon aztán hangosan viháncolnak, kergetik egymást a fiúk, problémáik is akadnak, amiket megbeszélnek, játszanak, szóval amolyan „fiúsan” elvannak.

Azonban erre a tanévkezdésre ez a kapcsolat háttérbe szorul, a gyakori hangos gyermeki szócsaták, játék közbeni tettlegesség miatt a szülők úgy gondolják, hogy Jocit ideje más irányba terelni: délutánra heti kétszer karatéra íratják be.

De Joci már jár angolra, a mama kedvéért, és logopédiai fejlesztésre is hetente egyszer délelőttönként, logopédusi javaslatra.

Joci egész napja rohanással telik az óvodában. Sietni kell az öltözéssel, sietni a mosdóban, sietni, hogy legyen idő az udvaron játszani… Aztán, mire előkészülhetnének kis barátaival a játékhoz, irány a logopédiai fejlesztés...

Utána ebéd, alvás, közben pedig valódi problémáiról csak pár szót váltott barátaival, mert nem voltak megfelelőek a körülmények. Ismerjük ezt, igaz?...
Délután aztán irány a külön fejlesztés, de ekkor Joci már frusztrált kissé, hiszen ő csak játszani szeretett volna.

És telnek a hetek… Nincs idő egymással lenni kis barátaival, el is távolodnak egymástól. A karate pompásan megy, angolul nagyon jól visszaad mondatokat, amiket elvárnak tőle. Míg a „teszteken” jól szerepel, Joci máskülönben búskomorrá, kedvetlenné válik. Ha játszani hívják, alig van kedve részt venni. Orvosilag rendben, ezt több szakember is megerősíti. De valami még sincs rendben…

 Az óvónéni szemével...

Sok gyerek a számára túl sok kötöttség hatására először túlteljesítéssel, majd teljesítménycsökkenéssel, degradálással reagál.

Saját gyermekünk személyiségét, határait ismerve, és a gyermeket is bevonva kell megbeszélnünk, melyik szakkör, délutáni foglalkozás mellett döntünk.
És ami a történetben a legfontosabb: a gyerek véleményére is számítanunk kell, nem biztos, hogy jó ötlet egyből a saját fejünk után menni ezekben a kérdésekben sem.

Jól dönteni

Valahol olvastam, hogy  minden gyerek tehetséges valamiben, csak nem biztos, hogy nála megtalálták már azt a dolgot, amiben bizonyíthat.
Ha a Ti gyermeketek kiemelkedően tehetséges a mozgásban, pompásan énekel, jó a ritmusérzéke, vagy szépen rajzol, tehetsége megéri az esélyt a kibontakoztatásra.

De mérlegelni minden esetben kell.

Néhány szempont a mérlegeléshez, döntéshez:

 

• Emberileg, szakmailag milyen az oktató?  Nézzetek utána végzettségének, szakmai életútjának. Kérdezzetek meg már hozzá járó gyerekeket, családokat. (Ez sokszor arról is könnyen lemérhető, ahogy a gyerekek viszonyulnak hozzá.)

•  Gyermeketek életkorának megfelelő-e, ha most elkezd valamilyen különórára járni?

• Van-e kedve a gyermeknek ahhoz hosszú távon, hogy akár más elfoglaltságait háttérbe szorítsa a kedvelt hobbi érdekében?

• Biztosítani tudjátok-e számára a szükséges eszközöket, a későbbiekben is? (drágább labda, táncruhák, furulya vásárlása)

• Szándékában áll-e komolyan folytatni később ezt a tevékenységet?

• Megvannak hozzá a testi adottságai, hogy később is folytatni tudja? (pl. balett-alkat)

• A kevesebb több.  

•  A jól megválasztott hobbi felnőtt életére is komoly kihatással lehet, járjatok el körültekintően! 

Mi lehet a megoldás?

Bizonyára kitaláltátok, kedves Olvasóim, miért írtam le bejegyzésem elején azt a kis történetet. Ma már minden neveléssel foglalkozó intézményben igény van külön foglalkozásokra, ami alapvetően egy jó, hasznos dolog. De, mint mindenben, ebben is jó szemmel tartani a mértékletesség elvét, mert a legjobb szülői szándék is a visszájára fordulhat.

Legközelebb megírom Nektek, milyen érzés ugyanezt a foglalkozásdömpinget megélni felnőttként, az óvodában.

Ági óvónéni