Határozottság, következetesség!

Avagy: a nyúl viszi a vadászpuskát?

November, december... Nem csak a karácsonyi készülődés, Mikulás (tájékoztató a gyermekek fejlődéséről, fejlesztési javaslat, fejlesztési tervek leadása, beutalóküldés, különböző mérések, értékelések...) ideje van itt, hanem a fogadóóráké is.
Ilyenkor tudunk a szülőkkel olyan kérdéseket is megbeszélni, amelyeket a gyerek feje fölött, vagy a délelőtti-délutáni rohanás alkalmával nem tudunk napirendre keríteni.

Visszatérő problémákról szóló cikkel találkoztam a minap, amelyek - sajnos - nálunk is aktuálisak, pedig nagyon egyszerű megoldásaik vannak.

A szülők részére annyi önsegítő könyv, tréner, tanfolyam, segítség áll rendelkezésre, mint égen a csillag, de sokan mégsem tudják, mihez kezdjenek hisztis, önfejű, vagy éppen nem túl kezdeményező gyermekükkel, és - hála az égnek - tőlünk is.

Elsőként a problémák gyökerét szoktuk felkutatni, ez pedig sokszor a szülői határozottság, következetesség hiánya a családi nevelésben. 
A másik a rendszeresség, a szertartások hiánya, de erről majd később.
Az óvóképzőn ezt a két szót: HATÁROZOTTSÁG, KÖVETKEZETESSÉG (igen, így, kiabálva, nagybetűvel), elsőnként tanítják meg a hallgatóknak.
Persze, sosem megy könnyen, de a kulcsszó ez.
Ez az, amit a rengeteg tréning, tanácsadás, stb. ellenére a mai szülők mintha kezdenének elfelejteni.


 Jöjjön néhány gondolatébresztő sor, amelyet a koloknet.hu oldalon találtam, és a készítőjét innen is üdvözlöm, mert szívemből szól.

A legnagyobb problémák – ahogy én látom őket:
 

1. Félünk a gyerekektől

Itt van például a a tejespohár- teszt, amelynek segítségével meg lehet figyelni, mennyire fél a szülő a gyerekétől. Reggel van, vagy akármilyen napszak, a lényeg az, hogy az anyuka tejet önt a kék ivópohárba. Erre a gyerek: "Én a rózsaszín poharat akarom, nem a kéket!" Anya arca a legtöbb esetben elfehéredik, megrándul a szája az idegességtől, és rohan a szekrényhez a rózsaszín pohárért, mielőtt a gyerek istentelen hisztibe kezdene. Hiba! Miért félsz, anya? Ki itt a főnök? Hagyd, hogy balhézzon. Menj át másik helyiségbe vagy az udvarra, ha nem akarod hallani. De az isten szerelmére, ne vállalj pluszmunkát, csak azért, hogy a gyerek kedvében járj – s ami még fontosabb, gondolj arra, mit tanítasz neki azzal, hogy a kénye-kedve szerint ugrálsz a hisztijétől való félelmedben.

 

2. Alacsony elvárások

Amikor a gyerekek rosszul viselkednek, legyen szó nagyközönség előtti vagy otthoni dologról, a szülők hajlamosak egy vállrándítással elintézni, mondván "Ilyenek a gyerekek…” . Hidd el, nem ilyenek. A gyerekek sokkal többre képesek, mint ahogy azt a szülők általában elvárják tőlük, s ez éppúgy érvényes az elvárt viselkedésre, az idősek tiszteletére, a házimunkára, a nagylelkűségre vagy az önkontrollra. Azt mondod, hogy egy gyerek nem tud végigülni egy vacsorát az étteremben? Fenét! Úgy véled, hogy egy gyerek simán otthagyhatja az asztalt anélkül, hogy engedélyt kérne rá? Megint fenét! Az egyetlen, amiért nem viselkednek illendően, az az, hogy nem mutatták meg nekik, miként kell azt csinálni! Ez ilyen egyszerű. Rakd magasabbra a lécet, és a gyermek felnő a feladathoz.

 

3. Az én gyerekem tökéletes!

Régen nem számított különleges esetnek, hogy a buszvezetők, a tanárok, a boltosok vagy más szülők rendre utasították a rakoncátlan gyerekeket. Ők voltak a távol levő anya/apa szeme és füle, és mindannyiukat az a cél fogta össze, hogy rendes fiúk és a lányok cseperedjenek fel a környezetükben. A közösség fontos részt vállalt a nevelésben. Nos, ha ma valaki rá mer szólni egy gyerekre, az apja/anyja dühbe gurul. Tökéletesnek látják gyermeküket, s ezért gyakran nem fogadják el a tanárok és/vagy mások jelzéseit arról, hogy esetleg mégsem az. Beviharzanak az iskolába, és fegyelmezés helyett kiveszik a gyereket abból az osztályból. Úgy érzik, hogy minden körülmények között tökéletes képet kell vetíteniük a világnak, és sajnos, bizonytalanság lesz úrrá rajtuk, ha úgy érzik, más szülők bírálják a munkájukat. Ha egy gyermek nyilvános helyen hisztizik, minden szem rosszallóan mered az anyára – ismerős? Ehelyett támogatni kellene, mert megvan rá az esély, hogy azért tört ki a balhé, mert ő – okosan –nem volt hajlandó behódolni a gyerek aktuális szeszélyének. Egy támogató „szemtanú" a kritizálás helyett azt mondja: "Hé, kitartás! Tudom,milyen nehéz határokat húzni…”

 

4. Étel és élet gombnyomásra

Lenyűgöző, hogy a szülőknek manapság mindenféle elektronikus eszközük megvan arra, hogy megkönnyítsék például a repülőutak vagy az orvosi rendelőben történő hosszú várakozás átvészelését. Ez ugyanolyan mesés, mint ahogy mi is lebonyolíthatjuk a nagybevásárlást online, és egy gombnyomásra felmelegíthetjük az ebédet a mikrohullámú sütőben. A szülők elfoglaltabbak, mint valaha, és én is a könnyebb utat választom, amikor szükség van rá. De ezek a parancsikonok elindíthatnak minket a lejtőn... Amikor azt látod, milyen csodálatos, hogy egy applikáció el tudja szórakoztatni a gyermeket a rendelőben, nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne adjuk a kezébe egy étteremben. Pedig a gyerekeknek is meg kell tanulniuk, mi az a türelem. Meg kell tanulniuk várakozni, és elszórakoztatni magukat ez idő alatt. Meg kell tanulniuk, hogy nem minden élelmiszer készül el három perc alatt, és ideális esetben azt is meg kellene tanulniuk, miként lehet elverni ezt az időt. A kisbabáknak is meg kellene tanulniuk, hogy nyugton megüljenek a fenekükön, ahelyett, hogy anya rögvest bekapcsolja alattuk a széket rezgőre és a játékokat forgóra... A kisgyerekek pedig fel tudnak tápászkodni maguktól, ha elesnek, s nem kell feltétlenül hason fekve üvölteniük azért (vö. gombnyomás), hogy apa/anya gyorsan felemelje őket. A gyereknek is meg kellene tapasztalniuk, hogy a gyors megoldások hasznosak lehetnek, de a lassabban véghez vitt dolgok is ugyanoda vezetnek és ugyanolyan megelégedéssel tölthetik el őket. Vagy még nagyobbal is…

5. Mégis, kinek az élete?

Természetesen a szülők úgy vannak bekötve, hogy első sorban a gyerekek érdekeit figyeljék, és ez így van rendjén, hiszen ezt diktálja az evolúció. Én annak a napirendnek vagyok a híve, amely megfelel a gyermek igényeinek, és olyan gyakorlati dolgokat tart elsősorban szem előtt, mint például az etetés vagy az öltöztetés. De a szülők ma már túl messzire mennek ebben a kérdésben, és teljesen alárendelik a saját szükségleteiket annak, hogy megóvják a gyerek testi-lelki egészségét. Nem egyszer láttam anyukákat felkelni az ágyból, újra és újra, hogy kielégítsék a gyermek szeszélyeit. Vagy apukákat, akik elhajigáltak mindent a kezükből, és átvágtattak az egész állatkerten, mert a kislányuk üdítőt követelt. Semmi baj nem lesz abból, ha negyedszerre már nem kelünk fel az éjszaka közepén, hogy bevigyünk a gyereknek egy pohár vizet. Semmi baj nem lesz abból, ha az állatkertes apuka azt így szól: "Ok, mindjárt ihatsz, a következő falikútnál/büfénél megállunk!”. Nem lesz belőle tragédia, ha megtanuljuk használni a "nem" szót alkalmanként, és abból sem, ha a gyerek kénytelen elszórakoztatni magát, amíg az anyja például a mosdóba megy, vagy éppen elolvasna egy cikket valamelyik magazinban. Vagy együtt a kettőt…
 

 
Attól félek, hogy ha rövidesen nem kezdünk el dolgozni ezen az öt dolgon, akkor a ránk bízott gyerekekből önző, türelmetlen és durva felnőttek lesznek. És ez nem az ő hibájuk – nagyon is a miénk! Hiszen soha nem tanítottuk meg őket másképpen viselkedni, soha nem vártunk mást tőlük. Soha nem hagytuk, hogy kényelmetlenül érezzék magukat, és amikor elkerülhetetlenül efféle helyzetben találják magukat, akkor totálisan felkészületlenül éri őket.
Ezért kérem a szülőket és gondviselőket a világ minden táján: merjenek nagyobbat kérni! Merjenek többet elvárni! Osszák meg a küzdelmeiket! Adjanak kevesebbet!
Mert akkor biztonságosan közlekednek majd – nem csak az általunk bebiztosított terepen, de az esetlegesen küzdelmekkel tarkított saját útjukon is.