Kérésre, és kérés nélkül.
Elbábozom filc, vagy papírbábokkal, vagy néhány kockával, fakanállal játsszuk el.
Meghallgatjuk CD-ről.
Megnézzük diafilmen.
A variációk száma végtelen, és egy kiscsoportos óvónéninek több, "farzsebből előhúzható" történetet kell tudni ahhoz, hogy bármikor elvarázsolhassa a gyerekeket.
 |
| Kép forrása: vasarnapihirek.hu |
Azért mondom, hogy kiscsoportban, mert, mire megnőnek, ösztönözzük a gyerekeket arra, hogy maguk is kitaláljanak rövid történeteket, illetve ismételjék, mondogassák azokat, amiket ismernek.
Jelentős kihatása van ennek a mesei tudásnak arra, hogy beszédkészségük, szókincsük,
emlékezőképességük megfelelőképpen fejlődhessen, és az iskolában később hosszabb szövegrészeket tudjanak megjegyezni, kihámozhassák belőle a lényeget, értőn olvassanak, és még sorolhatnám...
Gyakran a rövid, sokszor ismételt történetek azok, amelyek a legjobban megmaradnak emlékezetükben, és ezeket hívhatjuk később elő, ha dramatizálni (párbeszédesre átdolgozni, majd eljátszani) szeretnénk a gyerekekkel.
A dramatizálás egyébként nem csak a szülőknek, nézőknek szól: maga a játék is öröm! Megszemélyesíteni egy szereplőt, belebújni a ruháiba, kis időre felvenni a tulajdonságait: olyan dolgok, amelyek segítik a gyerekeket a világ megértésében, mindeközben rengeteg területen fejlesztve őket.
Mese személyesen, mesekönyvből, vagy filmen
Szomorú tény, hogy a gyerekek igen kevés élő beszédet hallanak-látnak manapság.
Nagy öröm, hogy divatja van még az esti mesének, ahol apu-anyu szertartásosan, olvasott vagy fejből mondott mesével nyugtatja meg, fekteti le gyermekét.
Még nagyobb öröm, ha napközben is együtt mondogatnak kis versikéket, dalocskákat, rövid meséket.
De valljuk be, kevés ideje van az embernek mesét megtanulni, igazán hatásosan előadni pedig nagy kihívás. Ezért sok szülő választja a TV-t, DVD-t a mesélés kérdésének megoldásához.
Azonban a helyzet az, hogy nagyon kevés az igényes gyermekeknek szóló tévéműsor. Aki igényli, lement pár videót megosztócsatornákról, megveszi az általa kedvesnek, hasznosnak ítélt kiadványokat, és leülteti elé a gyerekeket, hadd nézzenek mesét. Ezzel nincs is baj. Csakhogy, a ma elérhető legtöbb gyermekeknek szóló rajzfilm idegen nyelvről lett átszinkronizálva, a rajzolók nem a magyar, hanem az idegen nyelv fonémáit (nyelvi egységeit) rajzolták a szereplők arcára, így a gyerekek nem látnak élő fonetizálást a mesenézés során!
A mesemondás, és hallgatás egyik fő célját, a játékos, észrevétlen nyelvtanulást, az arcjátékot, mimikát, nyelvi kifejezőeszközöket mind-mind nélkülözniük kell a képernyőn keresztül!
A modern kor betegsége sajnos a beszédképesség zavara, fejletlensége is, amely többek között erre az okra is visszavezethető!
Ezzel persze nem azt mondom, hogy a beszédzavaros gyerekek szülei nem olvasnak nekik mesét, de erről majd egy következő bejegyzésben...
Ovis életpéldák
A fejletlenebb beszédkészséggel bíró gyerekek szülei az első év végére le szoktak döbbenni, amikor az ő csöppségük is részt vesz az ovis játékelőadásban, és szívesen, sokszor ismétel olyan kifejezéseket, amelyekre eddig szinte rávehetetlen volt.
Hogy hogy csináljuk?
Megmondom.
A nap folyamán a gyerekek rengeteg beszédpéldát látnak tőlünk.
És itt nem csak a kérem-köszönöm szavak használatára, udvarias kifejezésekre gondolok, hanem érzelmek kifejezésére, beszédszituációkra, élethelyzetek, konfliktusok megoldásának stratégiáira.
- Egész nap beszélünk, nekik, és hozzájuk, és beszéltetjük őket is. Mi járunk elől a jó példával, hogyan kell elkérni egy másik kisgyerektől játékot, vagy kultúráltan megoldani a felmerülő problémákat.
Ebben is nagyon sokat segítenek a mesék, hiszen konkrét problémahelyzetekkel, és azok megoldásával szolgálnak a gyerekeknek.
- Kérdezünk, és kérdeztetünk. Kérdezni is meg kell tanulni: helyesen kell intonálni, és a szavak sorrendje sem mindegy. Sokan kérdeznek így: "Én kimegyek pisilni?" ahelyett, hogy "Kimehetek?"
- Nem beszélünk hangosan indokolatlanul. A halk szavakkal barátságosabb a légkör, és, ha nem kiabálunk át a csoportszobán, ők sem fognak...
- Nem hagyjuk rá a gyerekekre a félmondatokat, szómondatokat. "Pisilnem kell!" helyett "Pipi, pipi!", Ugye, ismerősek?
- Udvariasságra nevelünk. Ezzel sem csak a formulákat tanulják, hanem igyekszünk a másik személy tiszteletére, mondanivalójának megbecsülésére tanítani. Ha te megtiszteled, ő is meg fog téged...
- Megtanítjuk várni. Ha leguggolok egy gyerekhez, szinte biztos, hogy még három másik is kíváncsi, mit szeretnék mondani, így odajönnek, és mind egyszerre kezdene beszélni. Mindenkit meghallgatok, de megkérem, hogy várják meg, míg az előttük lévővel megbeszélem dolgokat.
- Szójátékokat, rigmusokat, szólásokat-közmondásokat idézünk fel saját beszédünkben, figyelünk a megfelelő intonációra (hanglejtésre), arcjátékra a mindennapi beszélgetések során.
Ennyi a titkunk!
Végezetül hoztam néhány rövid mesét, mondogatáshoz, vagy feldolgozáshoz:
Két kiskecske
(Népmese)
Két kiskecske szembetalálkozott a patak keskeny hídján. Olyan keskeny volt a híd, hogy nem fértek el egymás mellett. Úgy mehettek volna csak át rajta, ha az egyik visszafordul, s megvárja, amíg a másik átmegy.
- Vissza, vissza! - szólt az egyik.
- Hát még mit nem? Öregebb vagyok, mint te. Úgy illik, hogy te fordulj vissza.
- Igen ám, de én léptem előbb a hídra.
Visszafordulni egyik sem akart. Vadul nekimentek egymásnak, és verekedni kezdtek.
Csúszós volt a híd, és mind a ketten belepottyantak a vízbe.
A két kicsi bocs, meg a róka
Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.
– No, ezt megesszük – mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.
A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.
– Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
– Akkor menjetek oda a bokor mögé! – szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
–Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.
Répamese
Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
– Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke,
jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta,
De hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába
– nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát –
húzták-húzták, jót rántottak rajta ...
Erre aztán engedett a répa
– kifordult a földből.
A három pillangó
Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.
- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.
- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.
S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:
- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a tulipán így felelt:
- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.
Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:
- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!
A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.
Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.
De a liliom így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.
A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.
Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.
Süss fel, nap, süss fel, nap,
szárogasd meg szárnyamat,
nyisd ki a virágokat! - könyörgött a három didergő pillangó.
A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.
A három kismalac és a farkas
(Angol népmese)
Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:
- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:
- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.
Gratulálok a blogodhoz! :)
VálaszTörlésSzívmelengető ismét olvasni!
VálaszTörlésGratulálok!